Első fejezet: Bevezetés~

Giivonne:

Félsz attól, hogy sztár leszel? Félsz, hogy paparazzik ezrei bámulják minden egyes mozdulatod? Én is féltem. Mégis megszoktam. Rengeteg ember utál, de csak kevesen szeretnek. Megértem őket. De most már nem is érdekel. Megedzett, kemény, vörös szőnyegre született lány vagyok. És itt az én történetem.

Az egész akkor történt, mikor leutaztam Angliába egyik barátnőmhöz, névszerint Jennifer Payne, Liam Payne kishúgához. Körülbelül három hónapja terveztük az átköltözést, úgymond, mikor végre sikerült elszánnunk magunkat. Az odaköltözés igen költséges lenne, a megélhetésről nem is beszélve. Szóval igen, voltak problémák. De ha az ember Liam húga, nemhiszem hogy bármiben is hiányt szenvedne.

Július 20-án ültem fel a repülőre három hatalmas bőrönd és a családom könnyes szemeinek kísértében. Sosem könnyű a búcsúzás, hát ha még családcentrikus az ember. De már minden meg volt beszélve, innen már nem volt visszaút. A fájdalmasan unalmas órák után a repülőgépen a fájdalmasan unalmas repülőgép-pályaudvar következett. Barátnőmet egyből kiszúrtam a tömegből a hatalmas ’Giivonne’ táblával a kezében. Mindig is szeretett nagyzolni, ha volt rá lehetősége és nem kerül sok pénzébe. Jennifer egy alapjáraton magas, nagyon vékony és szép lány, szürkés-zöld szemekkel és barna haj kombóval. A körülötte levő emberekhez képest méregdrága ruhadarabokat viselt, pedig Anglia nem egy szegény ország. Kezdtem magam kellemetlenül érezni mellette. Gyorsan odasiettem hozzá.

-   Szia –lihegtem. Magam mögött cipeltem az összes ruhámat, persze hogy elfáradtam- Bocsi ha késtem…

-   Végre ittvagy –válaszolta.- Itt nem lehet elszívni egy tetves cigit se, komolyan mondom már majdnem elmentem haza…

Igen, semmit sem változott, mindig ilyen volt. Egy gyors ölelés majd nagy léptekkel a kijárat felé mentünk. Jennifer szinte azonnal rágyújtott, majd elégedetten fújta ki füstkarikáit. Beültünk a méregdrága kocsijába és már indultunk is a ház felé.

-   Szóval…Liam-mel élsz együtt és a többi tag is a közelben lakik? –vigyorogtam rá. Sosem szerettem a zenéjüket, de amilyen dilisek voltak és amiket Jennifer mesélt, megkedveltem őket.

-   Aham, látnod kéne egy napot, fáj a hasam a nap végére… Mármint a röhögéstől persze –tette hozzá gyorsan.

Csak mosolyogtam. Nem igazán tudtam mit szólni. Sosem éltem együtt más emberekkel, főleg nem fiúkkal, akikért lányok milliói sikítoznak. Igaz, nem együtt élnek, de van egy hatalmas lakásuk, ahol idejük nagy részét tengetik. Nem sok mindent tudtam a helyről, de Jennifer kihangsúlyozásának köszönhetően a medencét és a ’bazi nagy’ tévét megjegyeztem.

-   És mi a helyzet veled és Zaynnel? –kérdeztem. Jennifernek a banda megalakulása óta tetszett a fiú, akinek sajnos mindig volt barátnője.

-   Semmi –a mosolya szinte ijesztő gyorsasággal olvadt le. –Megvan a kis barátnőjével, azzal a szőke kurvával.

-   Mi is a neve? Perrie? –mosolyodtam el.

-   Az –itt majdnem köpött egyet. –Hisztis kis…

-   Azthiszem megérkeztünk –vágtam közbe-

-   Mi? Azt se tudod hogy hol vagyunk, ki él itt, te vagy én?

-   Te, de én viszont kajás vagy –ezzel a lendülettel kiszálltam a kocsiból és betértem az első pizzázóba. A maradék zsebpénzemen egy családi pizzát vettem. Jennifer arca azonnal felragyogott, amint meglátta a négyszögletű dobozt.

-   Ez az igazi élet- mondta és kivett egy jól megpakolt sajtos szeletet.