Huszonkettedik fejezet: We have to say Goodbye~ ÉVADZÁRÓ (Last Part.)

Giivonne:

Bent vásároltam a boltban. Egyre csak a bevásárló listát és az egyre jobban tele levő kocsit néztem. Müzlis dobozok, sütik, gyorsfagyasztott pizzák és egyéb húsok és egyéb nem egészséges dolgok. Mintha gyerekeknek vásárolnék… Még egyszer átnéztem a hosszú papírt s mivel egyedül már csak a Barbecue szósz volt hátra, átszámoltam gyorsan a pénzt.

-   Szia szépségem – fogta meg valaki hirtelen hátulról a derekam, s ha nem ismertem volna fel azonnal a hangot, valószínűleg sikítottam volna.

-   Már végeztetek is? –mosolyogtam hátra Liamre, akit Niall követett jelentős lánytömeggel a háta mögött, így szinte azonnal hátrébb léptem.

-   Ez válasz a kérdésedre? –lépett oda nevetve hozzám a szőke ír fiú.

-   Kihagytam valamit? –mutattam a tekintélyes halomra. – Minden édességet úgy szereztem be, ahogy leírtátok…

-   Tökéletes – Niall arca felragyogott és boldogan tolta a kocsit a pénztár felé.

-   Niall, még nincs… - akartam közbe szólni, de Liam befogta a számat.

-   Shh, majd rájön –nézett le rám mosolyogva. Átkarolta a vállam és elindultunk.

-   Nem zavar, hogy a fanok…?

-   Nem. Jobb, ha lassan megtudják.

Beálltunk a sorban, bepakoltunk a szatyrokba, majd beültünk a kocsiba. Kivételesen én vezettem, míg a fiúk a hátsó ülésen próbálták elpusztítani a most megvásárolt cuccok nagy részét. Vissza értünk majd nevetve néztem, ahogy bepakolnak helyettem. A konyhában Zayn épp kiment pár sörösüveggel a kezében s arca mintha a szokásosnál is szomorúbb lett volna. Gyorsan felrohantam és bekopogtam az ajtón, ahol valószínűleg Jen tartózkodott. Senki sem válaszolt így gyorsan belestem. Üres szoba, hirtelenjében összedobott ruhák és egy cetli az ágyon, rajta „Harry-vel összekaptunk, utána kell mennem és meg kell beszélnünk! Puszi: Jenny”

Amint végigolvastam, megcsördült a telefonom.

-   Igen? –vettem fel.

-   Áh, Giivonne, öröm hallani a hangod – szólalt meg az ismerős kissé mély, alig észrevehető orrhangú férfi.

-   Mr. Downey? –vigyorodtam el. – Minek köszönhetem ezt a hívást?

-   Gondoltam megkérdezlek, hogy hogy áll a gondolkodás státusa. Mert tudod, ha esetleg döntöttél, elindulhatunk korábban. Suzy már kezd panaszkodni az időjárásra –itt egy kissé erőltetett nevetést hallatott. – Szóval csak hívj vissza és szólj, aztán már indulunk is, drága.

-   Igen? –éreztem, hogy arcom elönti a pír a drágám szóra. – Még lehet szükségem lesz arra a hét végére, amit beszéltünk.

-   Félre ne értsd, nem akarlak siettetni, de tudod milyenek a női hisztik.

-   Pontosan átérzem, tapasztalom magamon nap, mint nap –nevetgélve leültem az ágyra, belefeledkezve a beszélgetésbe.

Hosszú percek teltek el és egyre csak rá kellett jönnöm, hogy Downey nem hogy 48-nak, de 25-nek se mondható, ha beszélgetésről van szó. Olyan lazán viccelődik, elfeledtetve az emberrel a korát, mintha az öcsém lenne. Észre se vettem, de már az ágyon feküdtem a hasamat fogva a nevetéstől, mikor kopogtatást hallottam.

-   Gii –lépett volna be, de amint meglátta a telefont a kezemben, megállt. – Oh, zavarlak?

-   Csak egy pillanat… Elnézést Mr. Downey, de le kell raknom.

-   Ugyan semmiség, én is már vagy 10 perce kések egy interjúról. Nem mintha fontos lenne, a neten többet megtudnak rólam, mint én magamról – együtt nevetve köszöntünk el egymástól, aztán ránéztem a barátomra. – Igen, Kicsim?

-   Downey? –leült mellém komoly arccal.

-   Igen, kérdezte, hogy hogy állok a döntéssel.

-   Úgy is beszélni akartam veled – átkarolt, most már minden érzelem nélkül. – Azt hiszem egyértelmű, hogy mire kellesz. Legalább is nekem az.

-   Mire gondolsz?

-   Hát találkozol vele egyik nap, másik nap hirtelen megvan a számod neki, aztán hirtelen rájön, hogy kell neki egy művészizé – leintett, mikor ki akartam javítani – behívja egyik haverját, azt mondja, hogy ő a menedzser, és a hét végére meg kell mondanod, hogy most akkor elköltözöl-e egy ismeretlen országba ismeretlen emberekhez ismeretlen dologba belefolyni. Sőt, felajánlja, hogy együtt élj a családjával. Hát kész, komolyan mondom –hitetlenkedve rázta a fejét, mintha csak most esett volna le neki. Én pedig csak bámultam rá tátott szájjal. Most ezt komolyan mondja?

-   Viccelsz, ugye?

-   Nem, Gii, a szexre kellesz csak neki, szépen kihasznál, aztán meg eldob. Te leszel a következő Lindsay Lohan és a drogban fogsz majd meghalni 28 éves korodban, mert a sajtó nem bír leszállni róla. Ez van, ha Downey kurvája leszel.

-   Várjunk csak –hirtelen felálltam. – Te most miről beszélsz? És ezt honnan a jó Istenből veszed? Liam, ilyenkor eszednél vagy?

-   Én legalább próbálok józanul gondolkodni és nem csak naivan bemesélni magamnak mindent, amit hallok első hallásra.

-   Gondolkodj már el kivel és kiről beszélsz, Downey csak nem kockáztatná a hírnevét egy csaj miatt. Vagy erre már luxus gondolni? Inkább nevezzük ki a csajunkat instant kurvának?! –a a mondataim végén már felemeltem a hangom, mire ő is elkezdett kiabálni.

-   Egy szóval nem mondtam, hogy kurva vagy, de ha belemész, azzá fog tenni. Szépen megdug, kihíreszteli a világnak, na és akkor aztán vágyhatsz rá, hogy leszálljanak rólad az emberek! Tényleg ezt akarod?!

-   Nem, én az álmaimat szeretném valóra váltani! Miért nem érted ezt meg? Pont te?! –idegesen próbáltam arrébb lökni, mire megfogta a csuklómat. Vártam a szorítást, ehelyett csak gyengéden ért hozzám.

-   Te nem értesz meg engem. De már rohadtul elegem van, hogy belerohansz a végzetedbe, és a falnak beszélek. Lehet, hogy én makacs vagyok, de te inkább meg se szólalj akkor! –elengedett és hátat fordított.

-   Te szemét! –ordítottam felé könnyekkel teli szemekkel. A szívem hirtelen megtelt a keserű, maró érzéssel. – Azt hittem, ha valaki, akkor te igazán megértesz!

-   Oh, megértelek én –rám nézett. Szinte láttam rajta, ahogy a fájdalom kiül az arcára. Nem tudta, hogy mit mondjon. – Annyira vágysz a hírnévre és a jólétre, hogy ha kell, még a lábad is szétteszed érte, vagy…

-   Fogd be! –sikítottam a dühtől. A könnyek lecsurogtak az arcomon, s ő inkább elfordult. Meredten néztem rá még egy pár pillanatig, aztán fogtam a táskám, felkaptam és kirohantam.

Vártam, szinte akartam, hogy utánam kiabáljon, rohanjon, vagy bármi jelet adjon, hogy észrevette távozásom, de semmi. A többiek nem érdekeltek, ahogy az sem, hogy kocsi nélkül indultam el a városnak szaladva. Nem zavart volna, ha rám esteledik. Taxira már nem volt pénzem, így csak kétségbeesetten beütöttem egy számot a telefonomban és próbáltam erőt venni a hangomon.

-   Igen?

-   Mr. Downey? Döntöttem. Tudna értem … - itt megcsuklott a hangom. – Tudna értem küldeni egy taxit? –felnéztem és bediktáltam az utca nevet. – Majd kifizetem a fizetésemből…

-   Ugyan, erre semmi szükség – hallható örömmel válaszolt és lerakta. Röpke 10 perc után már a kocsiban ültem, ahol először haza, majd a reptérre szállítottak. Addigra úgy, ahogy összeszedtem magam, így Downey családja nem látta rajtam a sírás nyomait, én pedig nem gondoltam rá. A bőröndjeim biztonságos helyen tudva ültem a második osztályon külön kérésemre. A gép még nem szállt fel, így nyugodtan nézhettem a telefonom kijelzőjét. Amióta csak leültem, próbáltam Liam számát felhívni, legalább búcsúzásként, de semmi. Semmi SMS, se hívás, de még egy nyamvadt visszahívós se.

„ A hívott szám pillanatnyilag nem elérhető, kérjük próbálja később” –motyogtam magamnak a már jól ismert szöveget, miután a körülbelüli 20. hívásomra se vette fel.

-   Hölgyem, kérem rakja el a telefonját –szólt rám az egyik stewardess, én pedig szomorkásan engedelmeskedtem.

 Nem ült mellettem senki, így nyugodtan lehajthattam a fejem és utat engedtem a könnyeknek újra.

Liam:

Vége. Most már ténylegesen.

Újra és újra el kellett ismételnem magamban a szavakat, hogy elhiggyem. Vége. Sikerült Liam, elérted, amit akartál. Leroskadtam az ágyra és kezeim arcomba temettem. Nem szabad sírni, még nem. Nem fogok arra gondolni, hogy mi lesz Vele és mi lesz velem Nélküle.

-   Liam? – Niall hangját hallottam az ajtóból.

-   Tudsz várni egy picit? –szólaltam meg a szokottnál rekedtebb hangon.

-   Ugyan tesó… Tudjuk, hogy mi történt –besétált és kezét a vállamra rakta. – Elmeséled, hogy miért ment el?

-   Szakítottunk…

-   Jártatok? –megrökönyödve nézett rám, én pedig csak erőtlenül bólintottam. A francba az érzékeny énemmel! – Oh, nem tudtuk… Sajnálom –hangja őszintének hallatszott és tudtam, hogy komolyan is gondolja.

-   Én voltam a hibás… Elengedtem. Niall, maradhat ez titok? –rápillantottam. – Igazából mindévig azt akartam, hogy elmenjen! –akadtam ki és karjaim leengedve néztem a padlót. – Így boldog lesz… Eléri, amit akar…

-   Miről beszélsz? Az a buta munka, amit mindig szajkózott?

-   Igen –nyögtem ki az utolsó épkézláb szót, aztán eltörtem. A torkomból nem jöttek ki normális hangok és hiába próbáltam visszafojtani, mindig ki akart szökni belőlem a kétségbe esés.

-   De ha szereted, megvár, nem? És te is őt, nem?

Újabb bólintás. Elcsesztem. Vége. Ezt már nem tudom helyrehozni, bármilyen szép szóval, bármilyen ajándékkal. Azt akartam, hogy boldog legyen, de arról megfeledkeztem, hogy ez milyen fájdalommal jár.

-   Gyerünk, Liam, szedd össze magad. – veregette meg bíztatóan a hátam Niall. – Lou és én lelket lehelünk beléd és Zayn-be, iszunk egy pöppet és kiordítjuk a lelkünket, jó? Ma este mindent elfelejtesz.

-   Aha –morogtam. Igaza van, nem szabad elkeserednem. Épp felálltam, mikor a telefonom rezegni kezdett. Gii volt az. – Ma este mindent elfelejtek –ismételtem és kinyomtam a gombot. Nagy levegőt vettem, majd erőt véve magamon, mosolyogva a fiúkhoz léptem, az igaz barátaimhoz, s Jennyhez, az én makacs, dilis nővéremhez (aki még csak most érkezett meg), de azonnal megölelt. Szorosan magamhoz húztam. Minden rendben lesz, Liam.