Kilencedik fejezet: I can't take it anymore~

Giivonne:

Mikor egy este csodásnak indul, számíthatsz rá, hogy nem úgy fog végződni. Sajnos velem is ez történt. Amíg a bandával voltam, azon a 2 napon, olyan csodálatos volt minden. Niall, Lou, Harry, Zayn és persze Liam is iszonyú kedvesek és többé-kevésbé nyíltak voltak. Először nehezen nyíltam meg feléjük, volt, aki felém is, de már másnapra egész jól elbeszélgettünk. Egyfolytában viccelődtek, poénkodtak, röhejesebbnél röhejesebb dolgokat csináltak, vagy énekeltek. Olyan barátság alakult ki köztük, ami egy életnél is tovább tart.

Niall, a kis ír Niall valóban annyit evett, hogy rossz volt nézni. Persze edzésben tartotta magát mellette. Louis olyan vicces volt, szinte bármiből képes volt kihozni a legjobb poénokat. Harry-ről meg nem is beszélve, aki szintén annyit röhögetett minket, hogy már fájt. Liam meg valóban a fiúk „apja” volt, ittlétem alatt annyit beszéltünk, mint ha a bátyám lenne. A legjobb barátom. És ez a legjobb dolog, amit kérhetnék. Zayn volt talán a legzárkózottabb, teljesen más, mint amilyenre számítottam, persze jó értelembe.

Az idő is bazi jó volt, kihasználtuk a hatalmas medence minden adottságát. Arról nem is beszélve, hogy 5 félmeztelen fiú mellett az élet csak isteni lehet. Aztán jött a tegnap este. Hazamentünk, Jenny és Liam szülei is felbukkantak. Ha idősebbekkel beszélek, mindig próbálok a jó kislány lenni, főleg első találkozásnál. Úgy éreztem bírnak engem nagyon. Nagyon jól éreztem magam a vacsora végéig.

Liam apja, Liam és én a nappaliban ültünk és TV-t néztünk. Anyukája kiment Jen-hez. Veszekedni kezdtek. Nem hallottam miről. Aztán csak annyit láttunk, hogy a lány sírva kezdett felrohanni az emeletre. Fel akartam állni, de Liam gyorsabb volt. Odarohant hozzá. Nem sokáig maradt ott. Mikor visszatért, bosszúsan rám nézett, mire én kérdőn pillantottam rá. Az apja távozásukat javasolta, így hamar el is indultak. Elmentek. De a feszült hangulat Liam arcán ottmaradt. Ott álltunk az előszobában, nem nézve egymásra. Aztán nekikezdett:

-   Jenny miattad sírt –ilyen komornak még sose hallottam a hangját.

-   Micsoda? M… Miért, mit tettem? –léptem felé, mire ő hátrébb lépett.

-   Hát szépen benyaltál anyának mondhatom –azzal karba tette a kezét és ráncolta a homlokát.

-   Én nem nyaltam be. Liam, én mindig ilyen vagyok…

-   Velünk sosem voltál ilyen. Mint egy áldott kislány.

-   Áldott? –megráztam a fejem. – Nézd, én sajnálom, nem akartam, de én ilyen vagyok a felnőttekkel. Tisztelettel beszélek velük, meg… -észre se vettem, de már gesztikulálni kezdtem kezeimmel.

-   Persze, persze, valahogy nem hiszem el, már ne is haragudj –várt pár másodpercig, míg újra megszólalt. Zavartan lesütöttem a szemem, ahogy vádlón próbált rám nézni. – Anya inkább akar téged, mint a saját lányát. Gratulálok, komolyan –morgott rám. Azzal felindult a lépcsőn.

-   Liam! Én ezt nem akartam! De komolyan! –utána siettem, de nem értem hozzá. Úgy is csak lerázna.

-   Lehet hogy nem akartad, de megcsináltad! És csak hogy tudd…- kezdte, de megszakították.

Jennifer szalad lefele a szobájából. Olyan gyorsan rohant, hogy alig tudtam félreugrani az útjából. Az szeme kivörösödött, a haja szétzilált volt és még látszottak a könnyei arcán.

-   Jenny! –kiáltott utána Liam, majdnem fellökve engem. De nem érte utol. Az ajtóhoz rohant, majd mikor látta, hogy felesleges, mérgesen felém fordult. – Ezt megcsináltad, gratulálok!

-   Nem csináltam semmit, Liam!

-   Szét akarod robbantani a családot?! –kezdett kiabálni. Lesokkolódva néztem rá. Pont Ő feltételezi rólam? Pont Liam? Gombóc nőtt a torkomban, de próbáltam lenyelni.

-   Liam, én nem… Én sosem… Én csak azt akartam… Hogy kedveljenek a szüleid. Nem tudtam, hogy problémáitok vannak…

-   Nem is voltak, amíg ide nem jöttél! –közelebb lépett hozzám. Sokkal magasabb volt nálam, így haraggal teli szemekkel nézett le rám.

-   Fogd már fel, hogy ha tehetném, visszacsinálnám! Nem tehetek róla, hogy Jenny lusta meg…

-   Ezerszer jobb személy, mint te!

-   Jó… Értem… -bekönnyesedett a szemem. – De nem rajtam kéne levezetned a feszültséget, mert gondok vannak!

-   De hát te tehetsz róla! –Fogta a homlokát. Látszott rajta, hogy mindjárt elborul az agya.

-   Liam, állj már le az istenért! –eltakartam az arcom, hogy ne lássa, ahogy kibuggyannak a könnyeim és lecsorognak. – Hihetetlen vagy, komolyan egy idegent hibáztatsz, mert szétesik a családod…? – Jó, lehet ezt nem kellett volna, de ha ideges az ember…-

-   Mondd mégegyszer! –tévedtem volna, de pánikot hallottam a hangjából?

-   Szállj le rólam! –fel akartam rohanni a lépcsőn, de megfogta a csuklóm. Kirántottam magam és a fürdőbe rohantam. Oda, amelyik Jen szobájából nyílt. Bezártam magam mögött először a hálót majd a fürdőt is. Sírva rogytam le a csempére. Annyira fájt, amit Liam hozzám vágott. Én igazán nem akartam. Nem tudtam, hogy ez lesz. Nem akartam fájdalmat okozni se neki, se a húgának, hiszen mindketten befogadtak.

Tessék, most meg itt mártírkódom magamban! Szedd össze magad Gii!

Lassan felkeltem, megmostam az arcom és körülnéztem. Kinyitottam a fürdő ajtaját és körülnéztem a szobában. Jen hirtelen ment el. A telefonját a falhoz vágta, a darabjai ott hevertek. Leültem az ágyra és hátradűltem. Holnap megbeszélem Liammal az ügyet és bocsánatot kérek tőle, Jentől és a szüleitől. Aztán keresek egy állást és próbálok nem másokra rátelepedni. Igen, tökéletes terv.

Másnap korán keltem. A legjobb kiengesztelés első lépése a süti, szóval csináltam egy egész tepsivel.

Kiléptem a teraszra és csak bámultam ki a fejemből. A szél bele-bele kapott a hajamba és a ruhámba, csúnya felhők gyülekeztek az égen. Persze, Anglia. Unottan néztem az égre, amíg duda-szó nem szakított félbe. Egy vigyorgó arc nézett rám a kapu előtt álló autóból. Jennifer volt az.

Kiszállt a kocsijából és berohant, szinte azonnal a nyakamba vetette magát.

-   Gii! –kiáltotta.

-   Jen? Te itt? –kérdeztem ledöbbenve. – Azt hittem haragszol rám. Azt hittem utálsz és…

-   Képzeld, tegnap este elmentem Harry-hez! És le sem feküdtünk! –vigyorgott rám. Ragyogott a szeme, őszinte volt a mosolya- Ő tényleg szeret engem, nem mászott rám, csak megvigasztalt! Ilyen aranyos Hazzaa még sose volt! És, és… -hadart, csak hadart.

-   Jen, nyugi, úr isten, nyugodj le –nevettem el magam. Régen láttam ennyire boldognak. Harry jó hatással van rá.

-   Sajnálom hogy kiborultam, rájöttem hogy nem a te hibád volt. Vagyis bizonyos szinten igen, de mindegy- vont vállat mosolyogva. Végignézett rajtam, aztán be az ajtón. – Bátyám?

-   Miért rajtam keresed? Amúgy nem tudom, tegnap kicsit összevesztünk – zavartan félrenéztem és vonogattam a vállam. – Védelmezett téged arany szíve. –Azzal rámosolyogtam. – Nagyon szereti a kishúgát.

-   Összeveszett? Veled? Kiabált is? –elkomolyodott. Bólintottam. – Na ne, csak jöjjön ki az a kis…Áh, bátyus! –szólt az ajtó felé, ami épp akkor nyitódott ki. Liam volt az valóban felöltözve és egy tányér sütivel, valamint egy féllel a szájában.

-   Jhmhmm! –motyogta teli szájjal.

-   Ez az enyém? De édes vagy –Jen kikapta a szájából a darabka sütit, majd megette ő. – Oh, a telefonom, asszem el kell intéznem. És neked is el kell intézned pár dolgot –hátba veregette testvérét és bement.

Kínos csönd.

-   Ezt a sütit te csináltad? –szólalt meg hirtelen. Ránéztem és bólintottam. – Nagyon finom – mosolyodott el.

Újabb csönd.

-   Nézd Gii, nagyon sajnálom, hogy tegnap kiabáltam veled –megfogta a vállam, mire ránéztem. Sosem dőltem be a kiskutya szemeknek. Soha az életben. És most, ahogyan rám nézett, majdnem elájultam.

-   Liam… Én sajnálom… -elpirultam? Dehogy, képzelődöm…

-   Elfelejtjük? –kérdezte még mindig a kiskutya nézésével, aprócska mosollyal.

-   Azért az túlzás –morogtam és elfordultam.

-   Oh… - olyan szomorúan hangzott a hangja, hogy megfájdult a szívem.

Csönd.

-   Ezt itt hagyom neked. –lerakta a sütis tányért az ablak párkányra, természetesen jóval nagyobb űrrel, mint mikor kijött.

-   Hm. –nem néztem hátra.

Becsukódott az ajtó. Rám tőrt a lelkiismeret-furdalás, ahogy oly sokszor, ha valamit elrontok a büszkeségem miatt. Oh jaj, ez a srác komolyan megőrjít!

-   Liam, várj! – rohantam utána. Még csak pár lépést tett meg, azzal a lendülettel felém fordult.

-   Igen? – mosolygott.

Nem tudtam mit mondani, szóval csak odarohantam hozzá és megöleltem a széles, izmos hátát. Belefúrtam a fejem a mellkasába és mélyen beszívtam az illatát. Elnevette magát és ő is megölelt. Olyan magas volt!

-   Felejtsük el –motyogtam.

-   Egyetértek –kuncogva végigsimított a hajamon.

Elmosolyodtam, lábujjhegyre álltam és puszit nyomtam az arcára. Olyan aranyos volt, hogy arra már nincs is szó. Elengedtem és felmentem Jen után. Volt mit megbeszélnünk.