Giivonne:
Megmostam gyorsan az arcom és belenéztem a
tükörbe. Picit elsápadtam. De nem volt vészes. Nagy levegőt vettem és kiléptem.
A koncert akkor kezdődött el. A fiúk pont a színpadra léptek és elkezdtek
énekelni. Leragadtam. Csak ott álltam és bámultam őket pislogás nélkül. Ez több
volt, mint ének. Volt benne valami… Megfoghatatlan. Vége lett az első számnak
és gyorsan felrohantam a színpad mögé a többiekhez. Nem volt sok hely, mert a
tornaterembe rendezkedtek be.
- Hé, Jen, láttad? –fogtam
meg a karját izgatottan. – Olyanok voltak… Hogy… Huh!
- Oh igen –mosolyodott el.
– Jobb, ha hozzászoksz.
Tovább hallgattuk őket, aztán oldalra
mentünk, ahonnan láttuk is őket. Zayn kiszúrt minket és ránk bámult.
Pontosabban Jenniferre. Egészen a szám végéit le sem vette róla a szemét.
- Te is látod? –vigyorogtam
rá.
- Igen –vágott közömbös
arcot.
A koncert végéig csak bámultuk őket. Észre
se vettem, de a tekintetem egyre inkább Liam felé vándorolt. És ahogy ránéztem,
a lányok jutottak eszembe. És a féltékenység.
Aztán oda jöttek hozzánk.
- Még mindig téged néz
–szóltam oda barátnőmnek, miután gratuláltunk a fiúknak. – Szerintem aranyosak
lennétek Zayn-nel.
- Micsoda? –döbbent le
Louis, aki mellesleg ott volt mellettünk, csak pont nem láttuk. – Jenny
Harry-vel jár, nem fog összejönni Zayn-nel! Ugye? –nézett rá.
- Persze hogy nem csalnám
meg Harry-t! –háborodott fel az említett.
- Nem is ajánlatos a
bandára nézve… - Lout először láttam komolynak.
- Nyugi van, nem fogok
Harry-vel szakítani, oké?! –emelte fel a hangját.
- Jen, nyugi –szóltam
közbe.
- Én nyugodt vagyok, miért
mondod?! –nézett rám hirtelen.
- Jen… Nézz magadra…
- Miért? –aztán odasietett
egy tükörhöz. Megrémült, ijedt és ideges arcot vágott a tudta nélkül. – Oh
–lenyugodott. A hangját is lehalkította. – Ne aggódj Lou – nézett rá
mosolyogva.
- Hát rendben Jenny, te
tudod –vigyorodott el újra.
A fiúk adtak még egy szám ráadást, aztán
elindultunk haza. Vagyis indultunk volna, de jöttek a fanok, meg a repetázni
kívánók. Fél óra múlva nagy nehezen kijutottunk. Próbáltam Liam tekintetét
kerülni, aki örömmel újságolta a nagy hírt húgának. Én kevésbé lelkesen
hallgattam.
Beültünk a buszba, visszamentünk aztán
onnan a kocsiba. Eléggé elfáradtam, így az órák hamar elrepültek. Elöl ültem,
ugyanúgy, mint mikor mentünk. Nekidöntöttem a fejem a kocsi üvegének is csak
gondolkodtam. Nem néztem a sofőrre. Nem.
Hirtelen az ágyamba találtam magam. Biztos
elaludtam a kocsiba és behoztak. Felnéztem a plafonra, aztán hirtelen felültem.
Zajt hallottam. Kinyitódott az ajtó és belépett rajta Liam az öltönye nélkül.
- Felkeltél? –mosolygott
rám, amire pír szökött az arcomba.
- Igen, de nem baj, amúgy
se tudtam aludni.
- Hmm. Féltékeny voltál ma,
ugye?
- Talán –makacson félre
néztem.
- Pedig nincs okod - tette
hozzá, aztán mire észbe kaptam, elkezdett felém mászni az ágyon.
- L… Liam? –dadogtam és
automatikusan hátradőltem.
- Shhh –ujját ajkamra
helyezte. Kissé feljebb emelkedett, meglazította a nyakkendőjét, hogy
ledobhassa, majd az ingjét kezdte el kigombolni. Lassan, gombról gombra haladva
fedte fel mellkasát. Liamről lehetett a legkevesebb félmeztelen képet látni,
bár szerény véleményem szerint ő volt a leg… Formásabb talán? Mikor végzett,
ingjét is elhajította és újra fölém hajolt. Nem mertem, nem tudtam, de nem is
akartam megmozdulni. Odahajolt lassan az ajkamhoz és hozzáérintette sajátját.
Semmi.
Ezt éreztem. A semmit. Valami nem stimmel.
Liam nem jönne be éjszaka, főleg nem kezdene velem ki így, arról nem is
beszélve, hogy ajkai puhaságát minimum éreznem kéne. Eltoltam.
- Baj van? –mosolytalan
arccal nézett rám.
- Ezt csak álmodom, ugye?
–kérdeztem aggódva.
- Talán –mosolyodott el
újra.
És akkor kinyitottam a szemem. Csak egy
álom volt…
Zihálva felültem az ágyban és körülnéztem.
Be voltam takarva, Jenny szobájába feküdtem, ő mellettem. Nyilván tényleg
elaludtam a kocsiba és tényleg behoztak. De miért is álmodok én ilyet Liam-ről?
Bár… Gondolom a mai nap eseményei származtattak ilyen képet. Csendben kikeltem
(még a ruhám volt rajtam) és lesétáltam a konyhába tejet inni. Vagy bármit. Nem
volt lent senki, így ledobtam a ruhámat. Lassan kortyolgattam a tejet,
gondolkodóba esve. Komolyan, ha most megjelenne Liam, elájulnék. Az túl klisés
lenne mondjuk. Biztonság kedvéért azért hátrapillantottam. De nem volt ott
senki.
Kíváncsiságképp felmentem és bekukkantottam
a fiú szobájába. Ott aludt békésen, a takarót már félig lerúgta magáról.
Csendben bementem, visszatakartam és egy apró puszit nyomtam az arcára. Halkan
felmordult és átfordult a másik oldalára. Biztos arról az Elizabeth-ről
álmodik. Visszamentem a szobámba és befeküdtem. Aznap éjjel nem álmodtam mást.
Másnap aztán minden ment megszokottan.
Reggeliztünk, ki ahogyan, Liam ment a fiúkhoz, mi meg otthon maradtunk Jennel.
- Mit is dolgozol, amúgy?
–tettem fel neki a kérdésem, ami már időtlen idők óta foglalkoztatott.
- Ugyan, kérlek –legyintett
lazán.
- Jen, ez már az Így Jártam
Anyátokkal óta idegesítő, válaszolj –morogtam rá.
- Majd hamarosan megtudod
–lustán rám nézett. – Amúgy beszélnünk kéne az itteni dolgaiddal kapcsolatban.
Hogy halad a munkakeresés?
- Hiszen egész végig
veletek voltam –morogtam jó lassan és érthetően. – De ma elkezdek újságokat
böngészni és a többi.
- És a szobád? Kezd
kényelmetlen lenni a fél ágy, azt meg gondolom nem akarod, hogy rajtad aludjak –vigyorgott
rám.
- Hát, miután nincs vendégszoba…
- emeltem fel kezeimet tanácstalanul.
- Várj csak! Van egy tervem
–azzal hirtelen felállt és megragadta a csuklóm. – Gyere, gyere, gyere, gyere,
gyere! –ott pattogott nekem.
- Hé, még ettem, hé! –elhúzott
az asztaltól és odavezetett a lépcsőhöz.
- Aludjak itt? –bámultam rá.
- Hülye –elnevette magát és
a lépcső alatti falból kinyitott egy eddig észrevétlenül maradt, majd egy
hirtelen mozdulattal kitárta. – Tá-dáááá! –nézett rám büszke fejjel. – Na?
Tetszik?
- Ez… Egy… Pince –rágtam meg
alaposan minden szót, mielőtt kimondtam.
- Ez az új szobád! –még mindig
úgy vigyorgott rám, mintha most fedezte fel volna Amerikát.
- Ez egy pince ablakok
nélkül, pókokkal és ijesztő lépcsővel. Úgy hogy minden más sötétség.
- Ha kipofozzuk, jó lesz –még
mindig bizonygatta.
- Nem –elhátráltam. – Irtózom
a pókoktól. A sötétségtől. És egy enyhe klausztrofóbiám is van.
- Te mindentől félsz? –komorodott
el.
- Meg a bohócoktól, a
haláltól, a magasságtól és a tűktől. Attól nagyon.
- És a kapcsolatoktól –morogta
szinte magába.
- Micsoda?!
- Semmi. De ha ez nem
tetszik, hol akarsz aludni?
- Nézd, idestova 4 napja a
bőröndjeim a szobádba vannak és…
- Miért nem viszed át a
gardrób szobámba? –szólt közbe.
- A midbe? –húztam fel a
szemöldököm.
- Ott, a szobám melletti
ajtó, amin mindig lakat van. Nem tudtad?
- Neked van egy gardróbod
és egy pincébe akarsz lezárni?! –hirtelen kiakadtam.
- Én? Dehogy is! Ez… Csak
egy ötlet volt –vágta ki magát.
- A kulcsokat.
- Mi? –döbbent le.
- A kulcsokat. Kérem
szépen. Beköltözöm a gardróbba.
Kelletlenül felment a szobájába és a
kezembe nyomta őket. Én is felsétáltam és kapkodva kinyitottam a szobát. Krémszínű
falak, faltól-falig hosszú fehér szekrények és egy, a mennyezettől a padlóig
tartó cipős szekrény.
- Oh, hogy az a jó… -
majdnem rondát mondtam, mikor megláttam, hogy még ablakok is vannak. Ablakok! –
A szekrényeket átvisszük a szobádba, én meg veszek majd magamnak egy ágyat.
Addig kérhetek egy matracot? –néztem rá.
- Úgy is van egy fölös
ágyam, amit bátyus már rég ki akart dobatni velem. Meg van lent pár szekrény,
lámpa…
- Mind a tied?
- Persze –pislogott. – Kié másé?
- Csak meglepődtem, hogy
érted… Ennyi használatlan cuccod van, amit ki se dobsz.
- Furcsa szokás –nevette el
magát.
Onnantól már csak a srácokat vártuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése