Tizenharmadik fejezet: Love you for a thousand years...~

Giivonne: 

Liam levette napszemüvegét, odalépett hozzám, és megragadta a derekam. Megremegett a gyomrom, aztán majdnem felfordult, mert hirtelen a magasba emelt. Nem szeretem, ha felemelnek. A parókám az arcába hullott. Neki nyomta a homlokát enyémnek, majd picit oldalra fordította az arcát. Nem csókolt meg, szája se ért az enyémhez, de bevált. Jen elégedetten tapsolt, Harry fütyült. Én meg csak bámultam Liam szemébe. Nem akart sietni, nem akart bajba keverni és úgy vigyázott rám, mintha én is a húga lennék. Lerakott és rájuk mosolygott.

-   Na? Most már hiszel nekem? –kérdezte elégedetten.

-   Dehogy is –legyintettek egyszerre. Közbe visszajött a pincér a desszertünkkel, amit szépen elvettek és megettek. Mi meg csak ott ültünk és néztünk rájuk mérgesen. A fiúk kifizették a kaját, aztán ki-ki ment a saját útjára.

Bent ültünk a kocsiban és zenét hallgattunk. Útközben már levettem a parókám és zavartan néztem Liam-re.

-   Kockáztattál. De miért?

-   Miről beszélsz?

-   Ha rájöttek volna, hogy meg se csókoltál, Jen szépen kiakadt volna. Így is ki fog, de így legalább nem Harry előtt.

-   Hát… - zavartan megvakarta az állát. – Ez elég kínos…

-   Elmondod? –felé fordultam és próbáltam úgy átölelni, hogy ne akadályozzam vezetés közben.

-   Muszáj? – elpirult.

-   Igen –elnevettem magam.

-   Az első csók egy különleges élmény –mondta végül megadóan, legyőzötten. – Csak azért, mert kiharcolták, nem kell megtörténnie így. Ehhez különleges hangulat kell –nagyot sóhajtott.

-   Jaj te kis romantikus –megpusziltam az arcát és visszaültem normális testhelyzetbe.

-   Kíváncsi vagyok, hogy akkor most… Jenny és Harry…Érted…

-   Szűz még?

-   Nem hiszem… Gondolom nem… De akkor is! –aggódva rám nézett, aztán vissza az útra.

-   Azt hiszem… Nincs testvérem.

-   Oh. Bárcsak nekem se lenne –elnevettük magunkat.

Végül hazaértünk. Otthon csönd fogadott minket. Jen Harry-nél, más meg nem volt.

-   Úgy emlékszem, van egy kutyád meg teknősöd.

-   Igen, de most Loki Daniellánál van, a másik kettő meg a szobámban. Nem láttad?

-   Nem, nem figyeltem –vállat vontam. Daniellának hívja, nem pedig exnek. Huh, ez idegesít.

-   És, mit csináljunk? –terelte a témát. Gondolom kiült arcomra a féltékenykedés.

-   Először? Enni. Aztán… Nem tudom, te? –mosolyogva elindultam a konyhába.

-   Megpróbálni segíteni neked –elnevette magát.

Vicces volt. A kanalakat messzire elásva próbáltunk összeütni valami édességet, cupcaket. Liam úgy ahogy, segített, bár nem voltam sose valami csapatjátékos, így 20 perc tétlenkedés után inkább felajánlotta, hogy keres valami DVD-t és megnézzük. Miután kész lettem, büszkén vittem ki a tálcát a kanapéra.

-   Toy Story jó lesz? Imádom, egy iszonyú jó film –nézett rám és szinte azonnal elvett egy sütit.

-   Persze, miért ne –leültem mellé kissé feszülten. Csak ő és én. Egy kanapén. Tanúk nélkül.

-   Te nem eszel?

-   Jaj, tényleg, még felzabálod előlem mind –gyorsan elvettem egyet és beleharaptam. – Milyen jól tudok sütni, de komolyan!

-   Ez a szerénység… -Liam elnevette magát.

Aztán néztük a filmet. Pontosabban filmeket, mert mind a hármat megnéztük, egymás után. Az elején még a feszült, egyenes ülésemmel néztem, aztán ellazultam és a végére meg észre se vettem, de szinte hozzá bújva, átkarolt. A legutolsó film legvégét néztük, és szégyen, nem szégyen, az ilyen filmeknél mindig bekönnyesedem. Liam rám nézett.

-   Vörös, sírsz?

-   Nem, dehogy –gyorsan megtöröltem a szemem.

-   Jaj, nem ciki, hogy ha sírsz –szorosabban ölelt magához és aranyosan rám mosolygott.  Biztatóan a mellkasához húzott és a hajam simogatta, én pedig nyugodtan könnyeztem.

-   De olyan szomorú, hogy Andy-nek ott kell hagynia Woody-t is, mert túlságosan szereti a barátait…! –felháborodva mutattam a képernyőre.

-   Igen, igen, az –megpuszilta a homlokom. – Izé… Ne haragudj, de ki kéne kapcsolnom a…Szóval…

-   Oh, bocsi –gyorsan lemásztam róla, azzal átváltottunk a TV-re.

-   És most?

-   Még csak fél 11, aludni meg semmi kedvem.

-   Még Toy Story? Csak vicceltem –tette hozzá nevetve megrökönyödött arcomat látva. – Mit akarsz nézni?

-   Áh, nincs kedvem filmezni. Ne menjünk sétálni?

-   Ilyenkor? –odasétált az ablakhoz. – Bár oké, nem esik…Még.

-   Szuper –felpattantam és felrohantam egy pulcsiért a biztonság kedvéért.

Liam lent várt, mint egy lovag. Kinyitotta előttem az ajtót és azt mondta, hogy kövessem, és bízzak meg benne. Rábíztam volna az életemet is. Sétáltunk egymás mellett és mivel már kezdtünk kilépni a nyárból, az ég is már fekete volt, mintsem lila. Kiértünk egy kis parkhoz végül, ahol minden olyan összetett és rendezett volt, mint egy mesebeli filmben.

-   Ez gyönyörű –böktem ki.

-   Igen, az –mosolyogva lenézett rám. – Imádom ezt a helyet. Olyan fantasztikus és romantikus.

-   Hmm –elkezdtem sétálni a kis padok, a köves ösvény és a facsemeték közt. A park központja egy szökőkút volt, ami még most is működött, sőt, ki volt világítva apró lámpákkal. A szökökút vize egy angyal szobor szárnyaiból és szájából jött ki. Liam is mellém sétált.

-   Ha ideges vagyok, vagy bármi, ide szoktam kijönni –magyarázta.

-   És használ? –felnéztem rá.

-   Dehogy. Észrevesznek és jönnek autogrammot kérni meg fotókat –elmosolyodott. – De este kevesen vannak.

-   És az eső sem esik

-   Pontosan –helyeselt és megfogta a kezem. Elpirulva felnéztem rá.

-   Ilyen romantikus alkalomra gondoltál?

-   Igen, megteszi –elvigyorodott, azzal felém fordult. – Olyan fantasztikus ez a pillanat, nem?

-   De, az –közelebb léptem hozzá. – Még mindig tartod magad ahhoz, amit akkor mondtál, mikor… Nos…

-   Be voltam csiccsentve? –fejezte be helyettem. – Igen, eléggé.

Óvatosan lehajolt hozzám és a tekintetét enyémbe fúrta. A lámpafényben is el tudtam merülni a szemeibe. Egyre közelebb és közelebb kerültünk. Lábujjhegyre álltam és nekinyomtam a homlokom az övének. Bárgyún mosolyogtam rá, ő viszont ebben a pillanatban is egy igazi szívszorongató mosollyal nézett rám. Gyengéden átölelte derekamat és magához húzott.

Aztán elkezdett esni az eső.

-   Ilyen nincs, komolyan –nézett fel az égre nevetve Liam. Elengedett és feje fölé tartott kézzel nevetett édesen.

-   Hé, Liam –mikor újra rám nézett, már levettem a pulcsimat és a feje fölé tartottam.

-   Anglia… - rám vigyorgott és zavartan vállat vont. Ha valami, ez elronthatja a hangulatot.

Ott álltunk a pulcsim alatt az elázástól (úgy, ahogy) megmenekülve. És én meg türelmetlen lettem… Nem tudom mi esett belém.

-   Hé, Liam –mondtam megint, aztán végre felém fordult. Odaléptem, lábujjhegyre álltam és pár centire a szájától megálltam. – Elázunk együtt? –felnyúltam a karjához, félretoltam és éreztem, ahogy a jéghideg cseppek rám zúdulnak. Liam tökéletesen belőtt haját és lassan lelapította. Ott álltunk, a sminkem elmosódott, a cipőnk sárban úszott, a ruháink teljesen elázva, de maga volt a tökéletes pillanat. Liam lesimított egy eső cseppet az orromról és a számhoz hajolt, óvatosan enyémnek nyomva ajkait. Puha, telt ajkai először csak játszottak enyémmel, amitől gyomrom hátra szaltókat dobott rendszerességgel, aztán óvatosan szétnyitotta és a számba lehelt. Nyelve játékosan enyémhez ért és ott játszadozott. Hosszasan csókolóztunk a záporban, míg egy dörgéstől össze nem rázkódtam.

-   Félsz? –mosolyogva engedett el és simított végig arcomon.

-   Ahol dörgés van, ott villám is –aggódva kémleltem az eget.

-   Ne aggódj. Menjünk haza, rendben? –gyengéden megfogta a kezem és kisegített a sáros helyeken. Hazasétáltunk, ledobtuk cipőinket és tusolni mentünk, természetesen külön.

-   Liam…

-   Igen? –nézett rám később mosolyogva, már mikor mindketten aludni készültünk.

-   Együtt aludjunk… Vagy külön?

-   Hogy szeretnéd, vöri? –végigsimított még kissé vizes hajamon.

-   Lehetne még… Ne értsd félre, de külön?

-   Persze, nem kell elsietni –nevette el magát. Lehajolt, gyorsan puszit nyomott a számra és bement a szobájába.

Lassan, döbbenten betotyogtam az új szobámba és telefonomhoz nyúltam. Elázott és még nem száradt meg eléggé, így Jen-t se tudtam felhívni. Pedig az az éjszaka nem csak nekem volt esemény dús.