Tizenkilencedik fejezet: OMG~

Giivonne:

Jenny és El már kint várakoztak a fiúkra, szatyrok nélkül, így gondolom nem vettek semmit. Barátnőmmel négyszemközt akartam beszélni, így vártam vele később. A fiúk is kiszállingóztak, Liam-mel egy gyors, észrevétlen kacsintással jeleztünk egymásnak… Valamit. Utoljára Harry jött ki, akit bent is megtalált a rajongó csapat, valamint ő vette a legtöbb ruhát. Azonnal Jenny-hez sietett, majd egy gyors szájra puszi után (amit a tömeg éljenzéssel jutalmazott) visszasétáltunk a buszunkhoz. Mindenki kényelmesen várta, hogy visszatérjünk. Niall miatt útközben meg kellett állunk, ugyanis éhes lett. Én is, lábmozgatás gyanánt gyorsan lepattantam még pár emberrel egyetemben.

-   Kértek valamit? –nézett ránk mosolygósan a szőke ír.

-   Hozol nekem egy burgert? –fordultam felé és már vettem is elő a pénztárcám.

-   Csak nem képzeled, hogy kifizeted? Úri fiú vagyok, vagy mi –visszanyomta kezembe a bankót és besietett a gyorskajáldába.

-   Kíváncsi lennék, hogy hol lehet Zayn –hallottam Harry hangját közvetlen mellettem. Az hittem, hogy utál jelenleg.

-   Gondolom a csajánál –vállat vontam. – A másik hülye.

-   A másik? –kérdőn rám nézett.

-   Mármint… Uh, hagyjuk –bíztatóan a vállára tettem a kezem. – Nézd, Harry, én…

-   Most jössz azzal a dumával, hogy nem utálsz engem, csak a kapcsolatunkat? –angyalian elmosolyodott, apró szomorúsággal a szemében.

-   Igen, honnan tudtad? –megütközve néztem rá.

-   Tippeltem –idegesen elnevette magát.

-   Sajnálom –elfordítottam a tekintetem róla, ugyanis Jenny jött le a lépcsőn, hátulról megölelve a fiút. Arrébb lépkedtem, nehogy akadályozzam heves csókcsatájukat. Niall-t biztos elkapták a fanok, lent pedig unatkoztam, úgyhogy a lépcső felé vettem az irányt. Amint az első lépcsőfokra ráléptem, Liam készült lejönni.

-   Oh –elmosolyodott-, szia.

-   Szia –zavartan lehajtottam a fejem és hagytam, hogy lejöjjön. Amint elment mellettem, végigsimított a karomon. Ebből az apró érintésekből tudtam, hogy tényleg szeret, bár még egyikünk se mondta ki.

Felsétáltam és leültem Lou mellé, aki egyre csak korgó hasát hangoztatta és ír barátunk után kiáltozott, aki pár perccel később meg is érkezett, kezei tele a zsíros zacskókkal, amit egyesével kiosztott mindenkinek. Amint kibontottam az enyém, megakadt a szemem a plusz szendvicsen és egy darab papíron: „Nem szeretném, hogy lefogyj! L” mellette pedig egy szív. Halkan felnevettem és elégedetten gyűrtem be a kaját. El éppen a fiúknak magyarázta, hogy ne egyenek ilyen szennyeket, mire Jenny örömmel vállalta be mindenkiét.

Végül megérkeztünk, majd ki a buszból, át a saját kocsinkba. Szokatlan volt, hogy barátnőm a fiújánál lakik, de ha ő így akarja, hát rendben. Kikanyarodtunk az útra és elindultunk kettesben. A piros lámpánál aztán szorosan magamhoz öleltem Liamet, majd vissza az ülésemre.

-   Hiányzott? –kérdezte mosolyogva.

-   Borzalmasan –kezemmel a hajával babráltam és az utat bámultam. – Hova megyünk? Ez nem az az út, akkor most kellett volna lefordulnunk, nem?

-   Dehogyisnem, de megígértem, hogy elmegyünk moziba, nem? –odahúzott magához és egy homlok puszit adott.

-   Oh –értelmesen bólintottam, és hagytam, hogy menjen. Ismeretlen utcák és épületek tárultak a szemem elé, én meg csak tátott szájjal bámultam.

-   Tetszik? –nevetett értetlen arckifejezésemen. – Itt még gondolom nem jártál, ez a belváros belseje.

-   De gyönyörű istenem… De ide költöznék!

-   Hmm –bólintott.

Végül leparkolt egy óriási, kör alakú építménynél, ami, a plakát szerint Imax Cinema volt. Kiszállás előtt gyorsan megcsókolt, majd kinyitotta nekem az ajtót. Liam kocsija is többe került, mint az előző lakásom, de az ott levő kocsik aztán pláne! A csomagtartóból kiszedett egy hatalmas sapkát, hajgumit és napszemüveget.

-   Tudod, mi a dolgod –nézett rám, majd felém nyújtotta eme tárgyakat.

-   Igen, igen, a szabályok –kinyújtottam rá nyelvem, majd hajam a sapka alá rejtve, arcom fele eltakarva, elindultunk. – Mit nézünk?

-   Most megy a You’re next, állítólag jó film –lazán átölelt és bementünk. A helyiség még fényesebb és zsúfoltabb volt, mint ahogy gondoltam. Itt senki sem állított le minket, a legtöbb ember maga is híresség volt. Liam beállt a sorba, én pedig megvártam az előcsarnokban. Néztem az előttem elhaladó embereket, mígnem…

Elment előttem valaki, akiről kislány koromban álmodozom. Valaki, aki talán a celebvilágból a legnagyobb hatással volt rám. Én meg csak bámultam rá, még a szám is eltátottam. Egyedül volt, legalább is úgy tűnt, de ott volt! Élőben! Előttem! Nem lehetett összekeverni mással! Nem volt még egy ember, aki férfi létére egész alacsony volt, igazi férfias vaskos izmos teste volt, kócos, fekete haja, kissé ráncos, középkorú kreol bőre és világos szemei. Senki se vágta így a szakállát, csak ő. Senki sem volt ilyen laza pólóban és farmerban, csak ő. Körülnéztem és mivel a fiúm még a sorban állt, gyorsan odasiettem hozzá.

-   E…Elnézést… - szólaltam meg remegő hanggal. A csodálat és az őrület szintjén néztem rá.

-   Igen, drága? –fordult felém azzal a mély, bohókás hangjával.

-   Maga…? Maga…?

-   Igen, én lennék –elvigyorodott. A szeme és szája körül megjelentek azok a szívdöglesztő ráncok. – Személyesen.

-   Kaphatnék egy autógrammot? –zavartan kerestem a táskámban egy papírdarabot. – Most… biztosan egy őrült fannak néz.

-   Nem, dehogy, ez már átlagos –nevetve legyintett.

-   Tessék –remegő kezekkel átnyújtottam egy cetlit és egy tollat.

-   Hiszen te remegsz –megfogta a kezem, amire a szívem még hevesebben kezdett kalimpálni. – Csak nem miattam?

-   Lehet –zavartan lesütöttem a szemem, majd megvártam, amíg aláírja. – Igazán köszönöm –és pironkodva fejet hajtottam.

-   Kedvesem, jobban örülsz nekem, mint a feleségem –elnevette magát.

-   Csak tudja, maga a kedvenc színészem, maga volt az első sztár szerelmem, maga után koslattam megszállottan…

-   Ugyan, tegezz csak –még mindig nevetve nézett rám.

-   Akkor, te –rábámultam a cipőmre és ajkamba haraptam.

-   Hiszen a nevedet még meg sem mondtad.

-   Giivonne Collins.

-   Igazán különleges név –bólintott.- Most, ha nem haragszol, mennem kéne, hamarosan kezdődik a filmem.

-   Persze, értem, bocsánat –bólogatva hátrébb álltam.

-   Majd még biztos találkozunk –azzal vigyorogva elment.

Ott álltam kipirulva, a kezem verdeső szívemen. Úr isten! Előtört belőlem a kislány, és ha most nem lennék tömegben, valószínűleg sikítozva ugrálnék. De így csak egy gyors örömtáncot lejtettem mások szeme láttára.

-   Kicsim? –egy kéz fogta meg a vállamat.

-   Jaj, bocsánat, elkalandoztam –mentegetőzve fordultam Liam felé.

-   Találkoztál valakivel? –mutatott a kezembe szorongatott kis cetlire.

-   El sem hiszed, hogy kivel! Egy igazi világsztárral!

-   De én…

-   Gyerekkorom óta imádom!

-   És én…

-   Komolyan, mint egy valóra vált álom!

-   De hát…

-   Pedig nem gondoltam volna, hogy itt van, mert Amerikában is van háza, de mégis! Érted?!

-   Asszem… - homlokráncolva kivette a kezemből a papírdarabot. – Fogalmam sincs, ki ez…

-   Robert Downey Junior –zihálva visszavettem tőle és mélyen a táskámba raktam.

-   Értem –morogva belém karolt és elindultunk.

-   Baj van? –aggódva ránéztem. – Túl spanoltam magam?

-   Nem, dehogy, dehogyis –legyintgetett.

-   Okés…

Szótlanul mentünk a terembe, ültünk le és néztük végig a filmet. Otthon ki kell engesztelnem. Tényleg nem volt szép dolog előtte beszélnem erről. Aggódva ránéztem, ő még mindig homlokráncolva bámulta a vászont, de a tekintete túl ködös volt, hogy felfogja, mit lát. Rátettem a kezem a vállára, mire összerezzent. Odahajoltam az arcához és egy puszit nyomtam rá. Egy pillanatra elmosolyodott, aztán újra a komor, gondolkodó arcot vette fel.

-   Te féltékeny vagy –susogtam a füléhez.

-   Nem, dehogy vagyok – válaszolt ugyanolyan hangon.

-   Nézd, kicsim, lehet, hogy ő a kedvenc sztárom… 19 éve, de van benne valami, ami benned nincs.

-   Micsoda? –végre rám nézett.

-   Téged szeretlek, nem őt…

Elmosolyodott és megcsókolt. Egy pillanattal a csók előtt, még láttam, ahogy az arca elvörösödött. Elengedett, majd nyugodt szívvel hozzábújtam, ő pedig átölelt. Nem lesz itt semmi baj.