II. Évad: Második fejezet: Nothing hurts like no you~

Jennifer:

Reggel Liam mellett ébredtem. Elaludtunk a nagy lelkizés közben. Visszagondolva elég régen volt ilyen esténk, de néha kell ilyen is.

A bátyám még mindig mélyen aludt mellettem, így óvatosan kikászálódtam az ágyból és a fürdőszobámba mentem. Zuhanyzás közben az a szuper ötletem támadt, hogy meglepem Liamet reggelivel. Amikor a konyhába értem már csak két szendvics elkészítésére volt energiám. Igen, ez vagyok én.

- Csináltál nekem is? - bátyám totyogott le kómásan az emeletről, elnevettem magam.

- Igen, mert én ilyen jó testvér vagyok. - büszkén húztam ki magam, ő csak sóhajtott egyet.

- Még mindig nem akarsz beszélni Harry-vel? - nem igazán értettem, hogy mi is játszódhat le Liam fejében, elvégre eddig ő ellenezte a kapcsolatunkat, most pedig arra akar rávenni, hogy beszéljem meg vele a dolgokat.

- Nem értelek. - a fejemet ráztam.

- Csak rájöttem arra, hogy nem az a legjobb megoldás, ha azt várod, hogy ő jelentkezzen. Lehet, hogy te most azt gondolod, így helyes, de - egy kisebb szünetet tartott, mélyen a szemembe nézett - mi van, ha a makacsságod miatt elveszíted? - szavait még emésztenem kellett, valahol igaza volt.

Harry-hez indultam, kinyitottam az ajtót és egy megkövült Zaynnel találtam szembe magam, aki éppen kopogni készült. A látványon nevettem, utána pedig Liam hülye röhögésén, mert Zayn még mindig nem mozdult. Féltem, ha kicsit is meglököm, eldől.

- Oké, Zayn. Mozdulj már. Gyere be! - bátyám a nappaliból kiabált neki, mire végre járásra bírta a lábait. Én is követtem, a táskámat ledobva döntöttem el, hogy még maradok.

- Mizu? - kérdeztem a kanapén ülve. Liam a konyhába ment üdítőért, így nem kellett semmilyen technikát sem alkalmazni az elszabadulásra.

- Csak jöttem megnézni, hogy vagy... és Liam. Nem volt vele tegnap semmi gond? - elég halkan beszélt, amiért hálás is voltam. Semmi szükség arra, hogy kiakadjon.

- Nem. Este még beszélgettünk is. Minden rendben. - egy mosolyt erőltettem magamra.

- Elég régóta ismerlek, és látom, hogy ez a mosoly nem az igazi. - Zayn minden egyes mozdulatomat ismeri, ő az egyetlen ember, aki tudja hogy mi rejtőzik az álmosoly mögött.

- Kicsit összekaptunk Harry-vel, de minden oké, mondom. - furcsa volt erről pont vele beszélni, ezért is adtam hálát istennek, amikor Liam betoppant. Zayn egy amolyan "még nem végeztünk" pillantást vetett felém, majd a bátyámmal kezdett el beszélgetni. Azt hittem, hogy megmenekültem, de nem. Drága testvérem persze hogy elmondta, mi is történt. Viszont nem egy véleményen voltak Zaynnel, ő ugyanis erősen ellenezte, hogy én kérjek Harry-től bocsánatot.

- Beszéljétek meg, én nem akarok ebbe jobban belefolyni. - Liam védekezően emelte fel a kezeit, majd elment. Ilyenkor tudom nagyon imádni a bátyámat... ő mondja el azt, amit nem kéne, majd oldjam meg egyedül.

- Miért nem mondtad el? - kérdezte Zayn, amikor már egyedül voltunk.

- Tényleg nem érdekes, csak én reagáltam túl.

- Kinyírom azt a gyereket. - ökölbe szorított kezekkel kezdett fel-alá mászkálni a nappaliban.

- Mondom, hogy semmi gond. Megoldom. - már tudtam mit fogok tenni.

- Én mindig melletted leszek. Mindig vigyázni fogok rád.

- Tudom. És köszönöm. - megöleltem, és még nálunk maradtunk. Nem akartam, hogy még jobban kiakadjon. Mindenről beszéltünk, próbáltam teljesen elterelni a figyelmét. Zayn utálta, ha lelkileg bántanak. Mind a ketten érzékeny emberek voltunk, habár ezt sose mutattuk. Valószínűleg azért jöttünk ki ilyen jól.

Harry ajtaján kopogtattam. Zayn hazament, én pedig egyből idejöttem. Nem akarom elveszíteni egy ilyen apróság miatt.

- Hát te? - meglepődötten fogadott, láttam rajta, hogy nemrég kelt fel. Jó alvókája van, az biztos.

- Semmi ölelés, semmi puszi. - csalódottan néztem rá - Ha zavarok, inkább elmegyek. - alsó ajkaimat lefele görbítettem, ő pedig behúzott a lakásba. Szenvedélyes csókban részesített, jobb kezemmel hajába túrtam.

- Hiányoztál. - rekedtes hangján suttogott, ami ilyenkor még csábítóbb.

- Te is. - kicsit elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézhessek - Sajnálom a tegnapit.

- Várjunk csak! - felnevetett, értetlenül néztem rá - Jennifer Payne azt mondta, sajnálom! Megismételnéd? - hülye vigyor díszítette az arcát, mellkasba vágtam. Persze ő ezt szinte alig érezte, sokkal erősebb volt nálam.

- Nem fogod sokszor hallani, becsüld meg ezt a pár alkalmat. - tetoválásain párszor végighúztam az ujjam - Ezek a kedvenceim - mondtam, amikor a két madárhoz értem.

- Miért? - kíváncsian kérdezte, elmosolyodtam.

- Olyanok, mintha mi lennénk azok. Szabadok, mégis egy testhez vannak láncolva. Hozzád. - fejemet felemeltem, arcát kémleltem ami most komoly volt.

- Szeretlek. - megcsókolt. Talán ez volt a leggyengédebb csókunk, ami mindent éreztetett