II. Évad: Tizedik fejezet: With you~

Giivonne:

A szívem egész délelőtt a torkomban dobogott. Robert végig mellettem állt, de ez sem volt elég, hogy megnyugodjak. Pontosan 3 perc volt a megnyitóig, s a celebek és paparazzik tömkelege már próbált befurakodni az ajtón. Még 2 perc. Kissé félve Bobra néztem, aki Susanhoz beszélt. 1 perc. Fél perc.

- Oké, engedjük be őket –szólalt meg Rob, majd intett pár emberkének, kinyílottak az ajtók s betömörültek hozzánk.

- Gii, had mutassalak be… Gii, ő itt… Gii, talán ismered… - nevek tömkelege hangzott el, talán párat, ha megjegyeztem. Olyan filmsztárok voltak jelen, mint akár Ben Stiller, vagy bárki, akit Junior megígért.

- Úr isten –nyögtem ki magamból, mikor megláttam egy gyönyörű nőt az ajtóban. – Lana Del Rey?

- Mondtam, hogy eljön, nem? – Robert odavezetett, bemutatott és beszélt hozzá egy pár szót, én pedig megmukkanni se mertem. A csevegésük végén kinyögtem, hogy ő a példaképem, amire a két felnőtt csak felnevetett. Ilyenkor érzem magam amatőrnek.

- TV-t is kihívtál? –néztem Bobra, aki egy pillanatra idegesnek tűnt.

- Nem –válaszolt szimplán, majd egy kamerás fickó felé vette az irányt. Odasiettem én is, elvégre nem akartam le maradni a balhéról.

- Elnézést, uram –tette a férfi vállára a kezét. – Itt nem szabad kamerázni –hangja keményen, határozottnak hangzott, de napszemüvege mögött láttam, hogy elbizonytalanodott.

- Én nem a galéria miatt jöttem – válaszolt a hapek, szeméről levéve a kamera üvegét. – Hamarosan érkezik a One Direction és a vlogomban ezt közzé tettem.

- Igen? – Junior kezét ökölbe szorította. Igazság szerint nem nagyon örült, hogy elhívtam a fiúkat, de tiszteletben tartja minden kérésem. – Akkor ezt elvenném amíg nem kerülnek ide –hirtelen pokerarccal megfogta a készüléket és lazán a háta mögé dobta. Szerencsére senkit sem talált el, a falnak se ütődött, de egy-két darabja leesett.

- HÉ! –a férfi odarohant és felkapkodta- Erről még hallani fognak! –kiabálva hagyta el a galériát, de Robot már rég nem érdekelte. Más emberekkel beszélgetett, a képeket nézte, vagy Susant kereste.

Én meg csak álltam ott, néha-néha bemutatkoztam az új jövevényeknek, iszogattam a poharamból a boromat és vártam a csodát. Délután egykor, mikor a gyomrom korgását próbáltam az apró sajtfalatokkal elnyomni, hallottam újra fotósok kattintgatását kintről. Ők azok! Gyorsan lesiettem a lépcsőn, megvárva, amíg bejönnek a pózokból.

- Ők azok? –hirtelen tűnt fel mellettem Robert meg egy másik férfi, észre se vettem őket. Bólintásomra mosolya lehervadt és csak várta, hogy beérjenek.

- Fiúk! –sikítottam teljesen megfeledkezve magamról, majd odarohantam hozzájuk le a lépcsőn. Most biztosan hülyének néznek, de valahogy nem érdekelt. Először Niallt öleltem meg, majd Lout, Zaynt és Harry-t. Mindegyikőjük elegáns öltönyt vagy inget viselt. És mindegyikőjük kedves volt hozzám. Váltottunk pár szót, aztán Jennyre néztem. Semmi érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról, így csak intettem. Mivel erre se reagált, kissé félreálltam, hogy Rob is be tudjon mutatkozni.

Természetesen Liam is ott volt. Magasan, izmosan, mégis valami komolyság sugárzódott belőle. Próbáltam kizárni az elmémből, ahogy Ő is tette, ugyanis észre se vett. Hagytam, had nézzenek körül, én is tovább sétálgattam.

Mivel gyomrom megkondult, így újra egy kis tálcához vettem az irányt, amin egy falat egy rágás volt körülbelül. Idegesen toltam az arcomba a sonkás-koktélparadicsomos apróságokat, mértéket nem tartva, mikor megszólalt egy hang a hátam mögött, amitől kiejtettem a kezemből egy fogpiszkálót.

- Nem is mondtad, hogy ilyen ügyesen festesz –Liam volt az, hangja érzelemmentes, se nem unott, se nem szomorú. Egyszerűen semmi.

- Kiment a fejemből… - idegesen felé fordultam, majd a közelségétől hátrébb léptem. Teste mindössze 20 centire lehetett az enyémtől, így toronyóraként magasodott fölém. A kínos csendet egy apró mosollyal törtem meg. Hosszú idő után láttam, ahogy Ő is elmosolyodik. A szívem kihagyott egy dobbanást és megugrott egy pár centit a gyomrom felé.

- Ügyes vagy –motyogta körülnézve a terembe.

- Köszönöm –sóhajtottam nagyot, amire kérdőn nézett le rám. – Figyelj Liam, sajnálom, hogy el kellett jönnöd. Gondolom nem valami szívesen tetted…

- De, igazából –vágott közbe, majd kezével ujja köré csavart egy tincset és hátratűrte a kontyomban. Rápillantottam tenyerére, meglepődve észrevéve, hogy mennyire remeg.

Még rám mosolygott, majd érdeklődve máshova vette az irányt. A szemeim megteltek könnyel, de nem csúszott le egy sem az arcomon. Pedig sírtam már nagy közönség előtt, nem is egyszer. De most… Nem.

- Jól vagy? – Robert fogta meg a karom, de csak bólintani tudtam. – Gyere, menjünk. – Ellentmondást nem tűrve vezetett fel lépcsőkön, el nézelődök mellett, ki távol egy ismeretlen helyre. Nem kérdeztem hova megyünk, nem is érdekelt nagyon. A könnyeim hál’ Istennek felszívódtak, így könnyebben mosolyogtam.

- Nem tetszik, hogy itt vannak. Csak felhergeled magad és senkit sem érdekelnek a képeid. A rengeteg tinilány kintről csak értük sikítozik. Az a Jennifer vagy ki, pedig olyan bunkón viselkedik, hogy legszívesebben –összezárta inkább az állkapcsát, majd mérgesen nézett rám. Nem úgy mérgesen, hogy rám, hanem rájuk.

- Bob, nyugodj le. – Odaléptem hozzá minden jó szándékommal, majd megfogtam idegességtől remegő kezeit. Ha bárki meglátna minket, minden kiderült volna egy csapásra, de most nem volt itt senki. Ujjaimmal kézfejét simogattam és próbáltam lenyugtatni.

- Talán rossz ötlet volt meghívni őket. – Felelte, idegesen elkapva tekintetemről az övét. Akár egy kisfiú!

- Nem, én örülök neki, hogy itt vannak. Liammel is beszéltem. – Őszintén mosolyogtam. Tényleg, Liam jelenléte valahogy megnyugtatott, még ha nem is beszéltünk úgy igazából, csak pár szót.

- És most még szomorúbb vagy. – Még mindig nem rám, hanem valahova távolra nézett, a sötét folyosó végére. Idegessége csak nőtt, ajkai megremegtek, így kezét elvette enyémtől, helyette derekamra tette. – Inkább menjünk innen –morogta halkan a szavakat és elvezetett onnan. Értetlenül néztem, de amikor kérdezni akartam, csak leintett.

- Picit itt maradhatok? –álltam meg a tömeg felé vezető folyosó előtt. Felhúzva a szemöldökét pillantott rám, várva az okot. – Most nincs kedvem a tömegbe menni… Sokat ettem –ez persze hazugság volt, mert így is én ettem a legtöbbet és mégis éhes maradtam. Elhitte nekem, így kilépett és szinte azonnal talált magának beszélgetőpartnert. Senkinek sem tűnt fel a hiányom, pedig elvégre itt minden az én kezem munkája az anyagiakon kívül. A sötétből néztem kifele, testemet egy vékony csík kivételével elfedte a feketeség, úgy kerestem pár ismerős arcot. Hülyeség lenne autogramot kérni bárkitől is? Talán…

Gondolatmenetemből egy szempár zökkentett ki. Liam vette az irányt nyilvánvalóan Junior felé, ám mikor a kis rejtekhelyemre nézett, kiszúrt és megtorpant.

A francba! Próbáltam elhátrálni, de gyors léptekkel odaért és becsúszott a keskeny, sötét, elhagyatott folyosóra. A francba megint! A legrosszabb helyeken tud megtalálni a legrosszabbkor.

- Áh, szia! –lazának tűnve próbáltam neki támaszkodni a falnak, de majdnem elesetem, így elkapott az oldalamnál fogva. Az érintése szinte elektromos kisüléssel volt rám hatással, ezért elléptünk egymástól.

- Szia. Hát te? Nem kéne fényezned magad és egyéb dolgokat tenni, amiket nem szeretsz? – értetlenül néztem rá. Ilyen gúnyosan még sose nézett vagy beszélt velem.

- Oh, mi van Liam, meglepő, hogy egyszer nem téged sztárolnak? –köptem a szavakat. Megtették a hatásukat: neve hallatán kissé összerezzent és csak néztünk egymásra.

- Lefeküdtél vele?

- Tessék? –Homlokomat ráncolva bámultam rá. – Egyáltalán mi közöd van hozzá? Szingli vagyok, tudtommal, az meg hogy kivel csalja a feleségét, rád nem tartozik, már ne is haragudj! És ha tudni akarod, nem –idegesen emeltem fel a hangom, aztán suttogtam. – De megcsókolt nem egyszer.

- Sejthettem volna –hisztérikusan a plafonra nézett és belebokszolt a falba.

- Idióta! –megfogva öklét húztam el a falból, lefújva róla az apró vakolat darabkákat. Nem látszódott meg a nyoma, nem ütött erőset, de akkor sem tetszett a viselkedése. – Semmi közöd az életemhez, Liam James Payne! Dobtál, nem? Az, hogy valaki megvigasztal, amikor te csak ellöksz magadtól, meghallgat, amikor te fel se veszed a telefont, nem a te dolgod! –magam sem hittem el a szavakat, de jól esett kimondani. És igazság szerint mind igaz volt.

- De akkor is! Csókolóztál egy férfival, aki az apád lehetne! Felesége van, családja! – Még mindig felemelt hanggal beszélt, de minden fal hangszigetelt volt. Kissé kidűlve kinéztem a tömegbe. Senki se adta jelét, hogy hallana minket.

- Ő nem üldöz el magától –tekintetem az övébe fúrtam. Pár pillanatig szemöldöke még mérgesen állt, aztán csak felhúzta.

Észre sem vettem, de az ökle még mindig kezeim közt volt. Most engedett a szorításából és megfogta az én kezeim. Csak bámultam a csokoládé barna szemeibe megbabonázva, pont úgy, mint 2 hónapja. Hüvelykujjával ujjaimat simogatta, majd kézfejemet. Egyre feljebb haladt az érintése, a bőröm pedig minduntalan libabőrös lett tőle. Mikor a könyökömhöz ért, tekintete már teljesen ellágyult.

Hirtelen magához rántott, erős karjaival szorosan fogva a testem. Ha akartam volna, se tudtam volna szabadulni, de én is automatikusan csak átöleltem széles hátát. Arcommal félretoltam gallérját és mellkasába fúrtam fejem. Eddig bent maradt könnyeim az alkalomra tartogatva magukat törtek ki belőlem és folytak végig méregdrága ruháin.

- Shh, nyugi –suttogott a fülembe, simogatva a hajamat. Átöleltem remegő karjaimmal a nyakát, szorosan ölelve, de nem nézve a szemébe. Vállaim folyton folyvást megremegtek, levegőt csak zihálva vettem és folyton egy nyöszörgő hangot adtam ki. A legcsodásabb mégis az volt, hogy ennek ellenére se engedett el. Megpuszilta az arcom, belenéztem az Ő könnyes szemeibe és újra suttogva szólt hozzám: - Olyan gyönyörű vagy…!Nem bírtam elengedni hosszú percekig. Csak ott bőgtem rajta, neki. Fél óra elteltével nyugodtam csak le igazán, sminkem szétfolyva, hajam szétzihálva. De nem érdekelt. Valami felszínre tőrt és ott is maradt. Mint mikor egy puzzle utolsó, elveszettnek hitt darabja a helyére kerül. Ekkor biztos voltam benne, hogy Liam lenne nekem ez a darab.